Előző lap folytatása
A klubestekre alaposan fel kell készülni. Néha otthon, néha munkahelyi szobámban folynak a táncgyakorlatok. A következô írás egy ilyen gyakorlat vidám perceit örökítette meg.
Vannak helyzetek, amik félreértésre adhatnak okot. Egy októberi táncest egyik fő célja a polkalépések megtanulása volt. Ki legyen az oktató? Az önéletrajzok alapján P. Erzsire esett a választás. Annak idején egy vaskúti néptánc-csoport tagjaként valószínűleg kiválóan elsajátította a polkázás tudományát. Nem árt azonban, ha én is elsajátítom legalább az alaplépéseket, gondoltam. Ezért a táncestet megelőző napon munkahelyi szobámban találkozót beszéltünk meg. Négy óra után már senkit sem zavarunk sem a zenével, sem a tánccal. Radásul minket sem zavarnak hívatlan látogatók.
Az alaplépéseken kívül Erzsi egy játékos és viszonylag egyszerű polkát, az ún. Schusterpolkát is szerette volna megtanítani. Ehhez a fiúnak többször is félig térdelô helyzetbe kell ereszkednie, miközben a lány jobb lábát a fiú bal térdére helyezi. Mindenki el tudja képzelni, amint éppen térdelek és Erzsi jobb lábát bal térdemre teszi...
Négy óra után mindez zavartalanul mehet. A kollégák ismerik táncolási hóbortomat. Ha ilyen helyzetben találnak, nekik nem kell magyarázkodnom. Más tanszékről pedig még soha senki sem keresett négy óra után. Legalábbis ezidáig. Most azonban meglepő fordulat következett. Gyors kopogás hallatszott, majd kitárult az ajtó és egy más tanszékbeli ismerős egyenesen nekem szegezte a kérdést: „Tudnál rajtam segíteni egy Word kézikönyvvel?” Egy pillanat — mondtam teljes nyugalommal — csak előbb felállok. Éppen a Schusterpolkát próbáljuk Erzsivel — tettem hozzá. Átadtam a kézikönyvet, a jövény megköszönte és távozott. Tekintete némi zavart árult el.
Mi pedig folytattuk ott, ahol abbahagytuk, vagyis térdelő állásból. A zenei kíséret félreérthetetlenné tette, hogy nem bolondultunk meg, csak polkát tanulunk. Fél öt körül újra kopogtak. Az ajtó ismét kinyílt, és mi ismét térdelő helyzetben voltunk. Éppen meghajoltam, miközben Erzsi — karjait egymásba öltve — tekerő mozdulatokat tett. Az ismerős egy tanszéki kolléganő volt. Neki nem kellett magyarázkodni. Nem azért, mert kolléga, hanem azért, mert amikor meglátott bennünket, gyorsan kihátrált. Mi ebből a tanulság? Négy óra után sem mindenki szereti a polkát.
Egy évvel később történt, de ebbe a témakörbe kívánkozik a következő történet is.
A Jó Hangulat Klub táncainak száma hétről hétre nô. Ebben nagy része van a segítô bedolgozóknak is, akik ellátnak táncleírásokkal. A kazacsok receptjéhez feleségem (Zsuzsa) juttatott. A könyvtári adománykönyvek között felfedezett egy német nyelvű tánckönyvet. Ebben szerepelt a kazacsok nevű kozák néptánc is. A figurák viszonylag egyszerűek, egy kivételével. Ez egy guggoló-rugdalózó figura, ami kizárólag az urak lábizmait terheli, mivel a hölgyek közben csak ütemesen tapsolnak.
Huszonnyolc évvel ezelôtt nekem nagyszerűen ment a guggolós rész. A hetvenes évek elején ösztöndíjas hallgatóként tartózkodtam Münchenben. Farsang idején egy tanszéki bálon szinte végkimerülésig szólt a kazacsok. Münchenben akkor ez volt a divat. Emlékszem, hogy húsz-harminc percnyi rugdalózás nekem akkor meg sem kottyant. Arra gondoltam, talán még ma is a régi vagyok néhány percig.
Az ôsbemutató elôtt azonban próbát kell tartani. A próbán majd kiderül, hogy alul- vagy túlbecsültem-e képességeimet. Ki legyen a partnerem, vagyis fog nekem tapsolni? Egyértelmű, hogy B. Eszter, hiszen ereiben anyai ágon orosz vér is csörgedezik. Eszter vállalta a felkérést. Egyeztettük a próba idôpontját és a találkozó helyét: szerda délután fél háromkor az E épület portáján találkozunk. Próbára saját szobám a legalkalmasabb, hiszen tavaly P. Erzsivel a Schusterpolkát is ott gyakoroltam. Imre nevű szobatársam azonban nem igazán lelkesedett az ötletért. Ezért inkább a tanszék B3 termét választottam. Elôtte a szomszédos B2 szoba lakóit beavattam a kazacsokpróba titkaiba. „Mindössze harminc percig tart a dübörgés”– nyugtattam meg ôket. N. Béla megértôen bólintott, de hirtelen nekem szegezte a kérdést: „Mikor nyissak be hozzátok?”
A B3 terembe lépve azonnal észrevettem, hogy az ablakokkal átellenben fekvő szobákból mindenki jól láthatna bennünket. Az ablakokat gondosan befüggönyöztem, nehogy a be nem avatott nézőket sokkos állapotba hozza egy őrülten rúgkapáló docens mutatványa. A befüggönyzött ablakok még a gyanú árnyékát is elterelik a szobában folyó előkészületi munkáról.
Eszternek elmagyaráztam a figurákat, majd elindítottam a magnót. A guggolással egybekötött oldalsó rúgások valószínűleg sikerültek, mert Eszter egyfolytában tapsolt és mosolygott. Sikerült a felállás is, pedig egy pillanatra megijedtem, hogy úgy maradok.
A kínok csak másnap reggel következtek. Lépni is alig tudtam az izomláztól. Attól már nem tartottam, hogy az esti ősbemutatón nem tudok felállni, mert leguggolni sem voltam képes. Délután felhívtam Zalaegerszegen gyógytornát tanuló Zsófi lányomat szaktanácsért. Ô sok guggoló gyakorlatot javasolt, de nem a kazacsok táncolása után, hanem előtte. Azt is mondhatta volna: harminc évvel előtte, de nem mondta, mert tiszteli apját.
A bemutató ennek ellenére tűrhető volt, mert jól tűrtem a fájdalmakat.
Ezek voltak a kazacsók megtanulásának kulisszatitkai. Másnap — araszolva vonszoló mozgásomat látva — több kollégám is megkérdezte. Lumbágó? Erre tömören válaszoltam: nem, kazacsok! Arcukra volt írva: ezt a betegséget nem ismerik.
A felkészüléshez tartozik a táncterület megszemlélése is. Rendben van-e minden, nem adták-e ki a termet másnak.
Egy alkalommal klubunk nem a megszokott helyen (E kamara), hanem az N épület büféjé előtt tartotta csütörtöki táncestjét. Természetesen időben elkértem a termet a Gondnokságtól. A gondnoknô gondosan beírta a füzetébe az idôpontot. Írhatom, hogy Nosztalgiaest? – kérdezte. Lényegében annak is nevezhetô, – mondtam – hiszen a hatvanas évek zenéjére táncolunk. Igaz, nem az 1960-as, hanem az 1860-as évek keringôire és polkáira – tettem hozzá.
Másnap hat óra körül érkeztem az N épület büféjéhez, hogy a rendezvény kezdete előtt terepszemlét tartsak. A büfében dolgozó hölggyel közöltem, hogy hamarosan kezdődik a táncest. Én úgy tudom, hogy ma este itt egy nyugdíjas zenés rendezvény lesz – tájékoztatott a hölgy. A gondnokasszony egy nyugdíjas Nosztalgia-estet emlegetett... Akkor minden rendben van – nyugtattam meg – azok a „nyugdíjasok” mi vagyunk. Mintegy harminc huszonéves „nyugdíjas” jön itt össze nemsokára!
Az esetről eszembe jutott egy másik történet. 1998. őszén Balatonkeresztúron, egy katolikus ifjúsági közösségben népszerűsítettem a klub táncait. Meghívóm, egy Krisztián nevű teológus fiú mesélte el nekem a jó hangulatú táncdélelőtt befejezése után a következő – számára akkor még kínos – helyzetet. Amikor reggel megjelentem a társaság elôtt, az egyik lány csalódottan kérdezte Krisztiántól: „Ez az öreg pap fog nekünk táncokat tanítani?” Bemutatkozásom hamar eloszlatta a kételyeket. Kiderült, hogy nem vagyok pap. Továbbá kiderült az is, hogy néha jó az öreg a táncháznál!
1993-ban két hetet töltöttem Notthingamben. Egyik vasárnap egy anglikán misén vettem részt, amelyen egy vidám ének nagyon megtetszett. A mise után beálltam a teázók közé és a pappal beszélgetve dicsértem a szép énekeket, különösen a kérdéses dalt. A fiatal lelkész kölcsönadta az énekeskönyvet egy napra, hogy lemásolhassam a szöveget és a kottát. „Erre az ír zenére táncolni is lehet” – mondta és bemutatott néhány tánclépést. A dalszöveg és a kotta másolatát hazavittem, mint szép emléket. Hátha egyszer jó lesz valamire!
Öt évvel később két törzsklubtag – Tőzsér Csongor és Ondró Tamás – egy ír táncházból elhozta közénk a Lord of the Dance című ír jig-et. A viszonylag egyszerű koreográfiát Tamás gyorsan megtanította. Azonnal óriási sikere volt. Veronika rögtön ráismert a szövegre és a melódiára. Egyezett azzal, amit öt évvel ezelőtt Nottinghamben megkedveltem.
Mi kellett ahhoz, hogy találkozzék a dal és a koreográfia? Egy népek táncai klub, a későbbi vezető korábbi notthingami kiküldetése, egy ír táncház és két lelkes klubtag. Lehet, hogy mindez a véletlenek különös összjátéka csupán. A dalszöveg honlapra kerülése viszont már nem véletlen. Úgy gondolom, hogy ilyen hosszú út és rejtőzködés után megérdemli a főhelyet. Annál is inkább, mivel a figyelmes olvasó megtudhatja belőle, ki a legfőbb támogatónk.
2000. december 3-án Kalocsán tanítottam népek táncait a katolikus iskola diákjainak egy Mikulás-rendezvény keretében (KALÁSZ meghívásra). Előző nap este érkeztem a Szent Imre Plébániára, ahol egy római zarándoklatot felelevenítő ifjúsági utótalálkozó zajlott. Giuseppe (József) atya a konyhába vezetett, megmutatta a vacsoraválasztékot és magamra hagyott. Nemsokkal később megjelent két lány, akik az utótalálkozón vettek részt. Segítettek a milánói makaróni felmelegítésében és tálalásában. Közben mások is csatlakoztak a vacsorázó társasághoz. A beszélgetés során kiderült, hogy ők csak most tudták meg, hogy másnap az iskolában táncokat fogok tanítani. Sajnálták, hogy nem lehetnek jelen, mivel vasárnap délután vissza kell utazniuk egyetemükre (Budapestre, Szegedre, Pécsre).
A makaróni elfogyasztása után hirtelen ötletem támadt. Legyen a desszert a Jó Hangulat Klub fényképalbuma. A társaság sóvárogva nézegette és még jobban sajnálták, hogy nem ismerhetik meg ezt a hangulatot. Ágnes, az egyik egyetemista lány középiskolás huga, megjegyezte: „A vacsorát szívesen leráznám valami tánccal”! Nagyszerű ötlet – mondtam, csak magnót kell találni. Az ötletet tett követte. Giuseppe atya kivitte HiFi-berendezését a tágas folyosóra és már indult is a rögtönzött táncest. 22 órától éjfélig táncoltunk. Nagy sikere volt a Gyorgyevkának, a Carolan's Welcome-nak, a Gwenspolkának és még sok más körtáncnak. Közben néhány keringő is felhangzott, amelyeket hasolnló lelkesedéssel fogadtak, mint klubtagjaink.
A párok fokozatosan szaporodtak, így hamarosan elértük a Virginia Reel-hez szükséges hatot is. Giuseppe, a fiatal plebános is élen járt a tánctanulásban.
Talán még reggelig is tartott volna a jó hangulat, ha másnapi teendőim pihenésre nem szólítottak volna. Így véget vetettünk a zenének. A lányok és fiúk pedig hazamentek. Vidámak voltak, mert igen nagy élményben volt részük, de szomorúak is, mert náluk (Budapest, Pécs stb.) nincs ilyen klub. Kérésükre megígértem, hogy tavasszal újra ellátogatok Kalocsára és akkor majd egy igazi klubestet rendezünk.
A 12. bálunkon történt, a Jagermarsch-menetelés közben. Nagy lendülettel elhaladva az ellenkező irányban lépkedő hölgyek mellett, az egyik lány táncrendjének zsinórja beleakadt a mandzsettagombomba. Megpróbáltuk óvatosan kiszabadítani a zsinórt, de az egyre jobban összetekeredett és egyre jobban fogva tartott. A tánc természetesen folytatódott, mi pedig folytattuk a küzdelmet. A kölcsönös kiszabadulás érdekében összehangoltuk mozdulatainkat. Amikor végre kiszabadultam, a hölgy kedvesen megjegyezte: így kell férfit fogni.
Módszerét ajánlom minden táncos lábú hölgynek. Nagyon egyszerű, hiszen nem kell hozzá más, csak egy táncrend, egy Jagermarsch és egy férfi.
Vezető