A házaspár és Dórika valóban megérkezett. Dórikát sikerült egy „csendes zúgba lerakni”. Ha éppen ébren volt, akkor édes hármasban táncoltak angolkeringőt.
Az őszi táncvigalom (2000. okt. 13.) előtt levelet (e-mail) kaptam Teréztől, a klub egyik alapító tagjától. 1999. júliusa óta Tatabányán él férjével, Jánossal, aki szintén alapító tagnak számít. Ez év márciusában született Dórika nevű lányuk, így a klubesteken természetesen nem tudnak résztvenni.
A levél akkora örömet okozott nekem, hogy – Teréz utólagos hozzájárulásával – közkinccsé teszem annak egy részletét:
Már olyan rég hallottam rólatok. Remélem jól vagytok, és a tánc továbbra is lelkesen folytatódik. Tünde írta, hogy október 13-án lesz a bál. úgy döntöttünk, hogy mi is lemegyünk rá. Igaz Dórikát nem tudjuk hova tenni, igy őt is visszük magunkkal. Úgysem tudunk sokáig maradni, mert Jani még mindig nem igazán „táncképes”, igy sajnos még nem tudja a hölgykoszorút végigtáncoltatni, de talán velem azért csak rop egyet-kettőt, különösen ha lesz angolkeringő, mert az talán nem olyan megerőltető. Szóval még nem igazán tudunk belehúzni a táncolásba, és a kisbabánk is ott lesz. Vegülis nem az a lényeg hogy mennyit táncolunk, hanem az, hogy egy kicsit újra köztetek lehetünk. Már nagyon hianyoztok, s várom, hogy eljöjjon az az idő, hogy teljesen rendbe jöjjön a Jani lába és Dorka is megnőjön egy kicsit. Tehát, akkor talalkozunk oktober 13-án. Igaz, hogy csak 1–2 órára, de ott leszünk. Remélem Dorka aludni fog, majd megpróbálom valami csöndesebb zúgba lerakni.
A házaspár és Dórika valóban megérkezett. Dórikát sikerült egy „csendes zúgba lerakni”. Ha éppen ébren volt, akkor édes hármasban táncoltak angolkeringőt.
A táncvigalom után érkezett levél igazolja, hogy érdemes volt Tatabányáról Veszprémbe utazni.
Olyan jó volt újra köztetek lenni a bálon. Köszönjük a lehetőséget, hogy Dórkát letehettük a 115-ben, így legalább táncolhattunk is egy kicsit és egy kicsit tovább maradhattunk. Sajnos nem tudtunk szinte senkitől sem elköszönni, mert mindenki táancolt, és mi nem akartunk tánc közben zavarni. Remélem ezért senki sem haragudott meg ránk. Persze jó lett volna kicsit többet beszélgetni. Igaz, a bal táncra való, így nagyon nem kesereghetünk. Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és már most várjuk a következő bált.
Teri és Jani klubról alkotott véleménye tettekben nyilvánult meg. Ezt a kitartást látva tovább erősödik bennem az a tudat, hogy érdemes volt elindítani a klubot. Ha csak ők ketten (hárman?) maradtak volna három év után, már akkor is!
De nem ketten vagyunk, hanem sokkal többen. Igaz, az egyetemisták teljes létszámához mérten nagyon kicsi a mi közösségünk. Mindazonáltal jó közösség vagyunk és ez a legfontosabb. A bál védnöke (Marika néni) hangsúlyozta, hogy büszke minden klubtagra, mert már több éve merik vállalni saját magukat a világ előtt. A kép eszembe juttatja Marika néni szívből jövő szavait.
Marika néni (dr. Pávics Lászlóné, KALÁSZ elnökhelyettes) volt 2000. okt. 13-án tartott tánczvigalmunk védnöke. Szívből jövő szavait – kérésemre – utólag leírta. Olvassátok ugyanolyan szeretettel, mint amilyen szeretettel hallgattátok őt!
Kedves Bálozók!
Elsőként köszönöm a megtiszteltetést, hogy a Jó Hangulat Klub báljának védnöke lehetek!
Engedjétek meg, hogy kis magyarázattal szolgáljak, nagymama létemre hogyan kerültem ide!
Közületek többen látták, hogy a Klub szeptemberi két táncestjére legkisebb unokámat, az 5 éves Reginát is elhoztam. Nem ok nélkül! Én egy évvel fiatalabb, 4 éves voltam, amikor táncos lábu keresztanyám megtanított táncolni. A családi krónika szerint szüleim baráti társaságának táncos összejövetelén odaálltam Vasvár község Csejtei nevű fogorvosbácsija elé, – aki közel 2 méter magas volt – és így kértem táncra: „Se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy!” Így kezdődött a tánc iránti vonzalmam, ami végig kísérte egész életemet. Nagycsalád lévén, elég volt két fedőt összeütni, mi már táncra perdültünk. Boldogok voltunk, amikor alakultak a néptánc csoportok, ahol eleinte résztvevők, majd oktatók lettünk. Azután következtek a háborús évek, majd férjhez mentem, születtek a gyerekek. Legnagyobb bánatomra férjem, – aki egyébként jó táncos volt – nem szeretett táncolni. Sőt, amikor olyan 60 éves koromban társaságban szóba került, milyen szívesen táncolnék, finoman figyelmeztetett, hogy ennyi idős korban nem illik ezt hangoztatni!
Teltek-múltak az évek, és talán 3 évvel ezelőtt régi kedves ismerősöm, Bubálik Melinda beszélt nekem a Jó Hangulat Klubról, sőt, meg is hívott egy összejövetelre. Első pillanattól remekül éreztem magam köztetek, és arra gondoltam: amit nagyon szeretnék, amire nagyon vágyunk egyszer csak beteljesedik! Még ha 70 év múlva is!
Nektek is azt ajánlom: ne legyetek türelmetlenek! A kívánt jóra érdemes várni!
Nagyon örülök, hogy ilyen szép számmal eljöttetek a bálba. Külön örülök annak, hogy sok ismerős arcot látok, és ezért szeretnélek benneteket megdicsérni, mert tudtok mások lenni, mint a többség. Kitartatok amellett, amit jónak megismertetek, szeretettel hívjátok és tanítjátok az érdeklődőket. Ez nem kötelező, szabad elhatározás kérdése csupán. Titeket látva és ezt tapasztalva hiszem, hogy Ti, az elkövetkező évtizedek felnőtt generációja nem hagyjátok elveszni nemzetünk erkölcsi értékeit, évezredes hagyományait, és becsületes munkátokkal biztosítjátok fennmaradásunkat és a boldogabb jövőt.
Kellemes estét, jó szórakozást kívánok Mindnyájatoknak!
2000. október 13. Egy olyan nap az életemben, amit biztos, hogy nem fogok elfelejteni. Mitől olyan különleges? Bál volt. A Jó Hangulat Klub őszi tánczvigalma. Szinte hihetetlen számomra, hogy már több bálon is részt vettem, de ilyen jól még egyszer sem éreztem magam. Pedig a lehetőségek ugyanúgy adottak voltak máskor is, hogy felejthetetlen legyen a bál éjszakája.
Nagy izgalommal készültem erre a napra, hiszen megbízást kaptam: felkértek krónikásnak. Féltem, hogy el fogom rontani a szövegemet, ezért még jobban izgultam, ahogyan közeledett a lovagi ceremónia. De túléltem! Átadtam a lovagi okleveleket is. Nagy élmény volt a szokásos lovagi tánc, a polonaise. Megszokott dolog, hogy a hatalmas emberkígyó elhagyva a táncparkettet az előtérben is kanyarog. De most lépcsőztünk! Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól és nagyon élveztem az egészet, mint egy kisgyerek.
Nagyon vártam már a táncrendet is, és persze azt is, hogy a szünetben énekelhessek a műsorban. Énekelni olyan felemelő dolog! És ennyi embernek! Elmondhatatlan érzések vannak ilyenkor valahol a lelkem legmélyén. Utána a taps! A színészek is biztosan ezt érezhetik: ilyen felszabadult örömöt. Csodálatos, ha másnak is tetszik a dal, ha sikerül megérinteni a hallgatóság szívét. Hiszen nem elég a megfelelő dalokat kiválasztani, szívvel-lélekkel kell előadni őket. Úgy érzem, sikerült.
A bál tetőpontja az volt számomra, amikor kiosztásra kerültek a kiváló és örökös klubtag oklevelek. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor saját nevemet hallottam! Én azt hittem, hogy a boldogságérzésem tovább már nem fokozható. Tévedtem. Nem is tudom, hogyan bírtam ki, hogy ne sírjak örömömben. És milyen igaz volt az a sor, amit még ajándékba kaptam az oklevél mellé: „A föld tele van égi dolgokkal, a csodák óceánjában úszunk.”
Igen, én is pontosan így éreztem azon az estén. Ez a bál számomra a csodák óceánja volt, ez kétségtelen!
Csepi Anita
2000. december 3-án Kalocsán tanítottam népek táncait a katolikus iskola diákjainak egy Mikulás-rendezvény keretében (KALÁSZ meghívásra). Előző nap este érkeztem a Szent Imre Plébániára, ahol egy római zarándoklatot felelevenítő ifjúsági utótalálkozó zajlott. Giuseppe (József) atya a konyhába vezetett, megmutatta a vacsoraválasztékot és magamra hagyott. Nemsokkal később megjelent két lány, akik az utótalálkozón vettek részt. Segítettek a milánói makaróni felmelegítésében és tálalásában. Közben mások is csatlakoztak a vacsorázó társasághoz. A beszélgetés során kiderült, hogy ők csak most tudták meg, hogy másnap az iskolában táncokat fogok tanítani. Sajnálták, hogy nem lehetnek jelen, mivel vasárnap délután vissza kell utazniuk egyetemükre (Budapestre, Szegedre, Pécsre).
A makaróni elfogyasztása után hirtelen ötletem támadt. Legyen a desszert a Jó Hangulat Klub fényképalbuma. A társaság sóvárogva nézegette és még jobban sajnálták, hogy nem ismerhetik meg ezt a hangulatot. Ágnes, az egyik egyetemista lány középiskolás huga, megjegyezte: „A vacsorát szívesen leráznám valami tánccal!” Nagyszerű ötlet – mondtam, csak magnót kell találni. Az ötletet tett követte. Giuseppe atya kivitte HiFi-berendezését a tágas folyosóra és már indult is a rögtönzött táncest. 22 órától éjfélig táncoltunk. Nagy sikere volt a Gyorgyevkának, a Carolan's Welcome-nak, a Gwenspolkának és még sok más körtáncnak. Közben néhány keringő is felhangzott, amelyeket hasolnló lelkesedéssel fogadtak, mint klubtagjaink.
A párok fokozatosan szaporodtak, így hamarosan elértük a Virginia Reel-hez szükséges hatot is. Giuseppe, a fiatal plebános is élenjárt a tánctanulásban.
Talán még reggelig is tartott volna a jó hangulat, ha másnapi teendőim pihenésre nem szólítottak volna. Így véget vetettünk a zenének. A lányok és fiúk pedig hazamentek. Vidámak voltak, mert igen nagy élményben volt részük, de szomorúak is, mert náluk (Budapest, Pécs stb.) nincs ilyen klub. Kérésükre megígértem, hogy tavasszal újra ellátogatok Kalocsára és akkor majd egy igazi klubestet rendezünk, olyant, mint amilyeneket az E kamarában szoktunk.
Carolan's Welcome – kicsiknek. Másnap létrejött a „hivatalos” népek táncháza is. A katolikus általános és középiskola aulájában először a 7–10 éveseket próbáltam bevonni egyszerű körtáncokba (Várba harangoznak, Hava Nagila, Pljeskavac és Carolan's Welcome). Nem volt nehéz. Látszott, hogy élvezik. A zenefelelős, – akinek át kellett adnom a megfelelő kazettát – kevésbé élvezte ezt a fajta zenét. Rossz volt ránézni, arckifejezése elárulta, hogy nem kedveli ezt a műfajt. A kicsik talán még ma is járnák a Carolan's Welcome-ot, ha a Mikulás-rendezvény át nem alakult volna villogó és hangos diszkóvá. A szülők egy része kérte a korábbi stílus (körtáncok) folytatását. Csak annyit üzenhettem nekik, hogy nagyon szívesen folytatnám, de a szervezők szerint ki kell elégíteni a diszkót kívánók igényét is.
Trio Mixer – nagyoknak. A 11–14 évesek késő délutáni programja polonaise-zel kezdődött. Elsősorban lányok és szülők áltak be, követve az első párt. A fiúk nagy része megvető mosollyal szemlélte az eseményeket. A Hava Nagila után a Trio Mixer teljes keveredéshez vezetett, ennek ellenére megtapsolták. Túl sokan voltak ahhoz, hogy figyeljék vezényszavaimat, így át kellett térnem a lépéskövetéssel megtanítható táncokra. A körtáncok közül a Carolan's Welcome aratta a legnagyobb sikert. Élvezték a Mexikói keringőt és a Lord of the Dance koreográfiáját is. A zenefelelős tovább nem bírta idegekkel. A terem ismét elsötétült és elindult a ritmusos zajképzés.
Kétségbeesett lányok és fiúk kis csapata (10-15) kérte, hogy folytassuk a tánctanulást. Vendégként nem zavarhattam el a zenefelelőst, de támadt egy ötletem. Keressünk egy nagy osztálytermet és szerezzünk egy magnót! Két fiú azonnal elrohant magnóért. A többiek gyorsan szétrakták a bútorokat. Merészen a Just Because négypáros megtanításával kezdtem a rögtönzött táncestet. Néhány perc alatt megtanulták zene nélkül, azaz jöhet a zene. Magnó még mindig nincs! Közben előkerült Giuseppe atya, aki autóval hazahajtott HiFi-berendezéséért. Végre zenére is eltáncolhattuk a Just Because-t. Óriási sikere volt! Ezt követte a Tarantella, a Sternpolka, a Virginia Reel és még sok körtánc. 19 órától 21-óráig meg sem álltunk. Ekkor azonban véget kellett vetni a kihelyezett klubestnek, mert bezárták az iskolát.
A résztvevők 10-15 lány és fiú lelkesedése megerősítette a középiskolás és főiskolás korosztályba vetett hitemet. Az ifjúság igényli a szépet és a jót, ha valaki megmutatja nekik és az iskola partner ebben.
Előző fejezet 